SÁMÁNOK ÉS TÁLTOSOK

TARTALOM

MAGYAR MITOLÓGIA
SAMANIZMUS
TÁLTOS

MAGYAR MESE ÉS MONDAVILÁG
A CSODASZARVAS
AZ ÉGIG ÉRŐ FA
SZÉP CERCERUSKA
ERŐS JÁNOS
SZÉP PALKÓ
RÓZSA KIRÁLYFI
HAMMAS JUTKA
A TÁLTOS KECSKE
A VÖRÖS TEHÉN
TÁLTOS JANKÓ
A DESZKAVÁRI KIRÁLYFI
HAMMAS GYURKA
SÁRGA KICSI KÍGYÓ
FEHÉRLÓFIA

ARCHAIKUS NÉPI IMÁDSÁGOK, SZÖVEGEK ÉS VERSEK
BETEGSÉGBEN
MOSDÁS KÖZBE
ÉG SZÜLTE FÖLDET
IDE NEM MER SEMMI ROSSZ...
POGÁNNAK MARKÁTU' ("Fölajánlás")
ALUSZTOK-E BOLDOGOK?
JÉZUSNAK SZENT VÉRE
NEM A RÓZSA
AZ AZ ASSZONY MÁRIA
KÖSZÖNTŐK
REGÖSÉNEK
JÚLIA SZÉP LEÁNY (A mennybe-vitt lány)

---

MAGYAR MITOLÓGIA

A magyar néphit, a népmesék, a mondák, az archaikus népi imák és ráolvasások, valamint a népművészet és a népszokások alapján rekonstruálható mitológiai elképzelések rendszere. Hasonlóan más európai népekhez (pl. a szlávokhoz), a magyarban sem maradtak fenn kimondottan mítosznak tekinthető szövegek, de a rendelkezésre álló töredékes adatok segítségével meg lehet kísérelni a hajdan volt rendszer helyreállítását. Az ilyen rekonstrukció módszertanilag megalapozható, s hogy ez a munka nemcsak elméletileg lehetséges, arra jó példa a BALTI MITOLÓGIA és a SZLÁV MITOLÓGIA, amelyek tipológiailag és a társadalmi fejlődés szintjét tekintve is sok hasonlóságot mutatnak a magyarral, hiszen mindhárom esetben a parasztság őrizte meg folklórjában a mitologikus elképzeléseket.

A M. régi állapotának és szerkezetének megismeréséhez a többi finnugor nép mitológiája és istenrendszere kellene hogy mintául szolgáljon. Sajnos azonban a magyar anyag erre nem ad lehetőséget, mert teljesen eltér a többi finnugor, de még a nyelvileg legközelebbinek tartott obiugor anyagtól is. Ez azzal magyarázható, hogy a legközelebbinek tartott nyelvrokonainktól is már több ezer éve elvált a magyarság, és megszűnt minden nyelvi, ill. kulturális kapcsolat.

Mivel a magyar néphit anyagában nincsenek olyan korai szövegek, amelyeket a kutatás joggal tart a mítoszteremtő korok termékének (mint pl. az északi népek sagái vagy a Nárt-eposz), ezért a közvetett forrásokra kell támaszkodni. A mitológiai adatok forrásai lehetnek: a régészeti leletek, az antik szerzők magyarokra vonatkozó adatai, a középkori történeti krónikák elbeszélései, az írott források, köztük az elmúlt századok irodalmi hagyatéka és végül a folklór. Azért kell hangsúlyozni szóbeli néphagyomány, a szokások és a népművészet, különösen a fafaragás és a hímzések ornamentikájának forrásértékét, mert mindezek a kulturális "nyelvezetek" a sokféle idegen hatás ellenére is meg tudták őrizni a hajdani mitologikus gondolkodás egyes elemeit. Különösen becsesek azok a 19. sz.-i mitológiai munkák, amelyeknek szerzői tudatosan gyűjtötték a korabeli folklórt.

A források sokfélesége miatt a rendelkezésre álló adatok minősége nem egyforma, e források nélkül mégsem lehet a magyar néphittörténeti rétegeit felderíteni. A rekonstrukció egyik problémája éppen az, hogy a rendelkezésre álló adatok lényegesen befolyásolják azt a képet, amit kialakítunk. Az egyes forráscsoportok figyelmen kívül hagyása pedig jelentősen változtatna a magyar néphit történeti képén. További nehézségeket jelent, hogy népünk a 11. sz.-ban áttért a keresztény hitre, és az új vallás fogalmait a nyelvben régóta meglévő, többnyire ótörök eredetű szavakkal fejezték ki (így pl. böjt, áldás, átok, gyón).

Érdekes vonása a magyar néphitnek az is, hogy az egyes mitikus (vagy pszeudomitikus) alakok, a történetek főhősei mennyire kötődnek a folklór egyes műfajaihoz, ill. egyes forráscsoportokhoz. Pl. a föld alatti világ hetes rétegezettségére csak bizonyos ráolvasásszövegek utalnak (a föld hét csínja), vagy a hiedelemmondákon kívül a boszorkányperekből tudhatunk meg a legtöbbet a magyar boszorkányhiedelmekre vonatkozóan. A magyar mitológia legrégibb történeti rétegeiről szólva a régészetet kell elsősorban segítségül hívni. Így pl. a honfoglalás kori lovas temetkezés (és egyes krónikák említései) alapján a lóáldozat szokása a rendszer fontos elemének tekinthető. A temetőket megfigyelhetően vízen túlra telepítették, a sírokat pontosan betájolták, kelet felé fektették a sírba a halottakat, akikkel együtt temették el mindennapi használati tárgyaikat és személyes holmijaikat. Mindezek fontos tipológiai jellemzők lehetnek az összehasonlító vizsgálatok során.

Nyoma van a krónikáinkban bizonyos totemisztikus mítoszoknak: nevezetes a turulokhoz (hatalmas, sashoz hasonló madár) kapcsolódó történet szerint az Árpád-házi uralkodócsalád ősanyja egy turulmadártól esett teherbe. Egy másik mítosztöredék a csodaszarvast üldöző testvérpár, Hunor és Magor történetét, feleségszerző kalandját, vagyis a nemzetségalapítás eseményeit mondja el. Az égi eredetű csodaszarvas motívuma pedig megjelenik a sok ősi mitologikus elemet tartalmazó regösénekekben is.

A hazai kutatás egyetért abban, hogy a honfoglalás kori magyarság mitológiai világképének alakításában fontos szerepe volt a samanizmusnak. (Ennek nyomait kutatta Diószegi Vilmos ma már klasszikusnak számító művében, A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben c. monográfiájában.) A SÁMÁNMITOLÓGIA elemei túlélték az évszázadokat; a magyar néphit szinte napjainkig megőrizte azokat a motívumokat, amelyeknek legjobb párhuzamai a szibériai népek körében találhatók meg. Így pl. a magyar sámánjelölt is betegség útján, tehát passzívan, mintegy akarata ellenére válik "tudóvá", de meg kell szenvednie a tudásért (lásd a "feldarabolás" motívumát; meg kell másznia az égig érő fát). Sámán eleve csak az lehet, aki már születésétől fogva valamilyen jelet visel (pl. foggal vagy burokban született - ez a hiedelem összefügg a szibériai sámánok "felesleges csont" - képzetével). Ami a sámán felszerelését illeti, a magyar néphit rosta vagy szita alakjában őrizte meg a sámándob emlékét, de fellelhető az agancsos fejviselet, a sámánlétra (mint égig érő fa) és az eksztázis emléke is. A viaskodó táltos bikákról szóló hiedelemmondák és a regősének refrénje ("haj regő rejtem") szintén fontos adalékok és bizonyítékok egy valamikori samanisztikus világkép megismeréséhez.

A magyar népi mitológia (a kutatás újabb szóhasználata szerint népi hitvilágnak nevezzük) szerkezetét különféle szempontok szerint lehet meghatározni, mint ahogy a különböző népek mitológiái (istenrendszerei) egymástól merőben eltérő szintek (isten- és szellemcsoportok) meghatározását teszik lehetővé. A következőkben előbb az egésznek keretet adó világképpel foglalkozunk, majd a magyar istenképzet ismertetése után sorra vesszük azokat a természetfeletti szellemlényeket, amelyek a magyar néphitben szerepelnek, végül a természetfeletti képességű személyekhez fűződő hiedelmeket ismertetjük. Az ilyenfajta rekonstrukció csak egy a lehetségesek közül, és az adott keretek között nem térhet ki minden részletre.

A világkép rendezőelve három világra osztja a mindenséget, a felső, a középső és az alsó vagy túlvilágra. A felső az isten(ek) és a megszemélyesített bolygók (Nap és Hold), a csillagok világa. A középső az ember lakhelye, de itt működnek természetfeletti lények (különféle kísértetek, erdei és vízilények), és itt fejtik ki tevékenységüket a természetfeletti képességű emberek is (TÁLTOS, BOSZORKÁNY-ok).

A magyar népmesék segítségével rekonstruálható mitológiai világképben központi helyet foglal el az égig érő fa vagy tetejetlen fa (VILÁGFA) képzete, amely összeköti az eget és a földet, vagyis az istenek felső világát és az emberek életének színterét, gyökerei pedig a föld alatti világba nyúlnak (ill. a tövénél tátongó lyukon lehet lejutni a sötét, föld alatti világba). Ezt a hatalmas fát csak a sámáni képességekkel rendelkező hős (a kis kanászbojtár) tudja megmászni, hogy eljusson a Hold és a Nap házába (ezüst-, ill. aranykastélyába). Egyes meseszövegek szerint ez a fa gyümölcsöt (aranyalmát) terem, de a termést a tündérek minden éjjel eltüntetik. Más mesetípusokban egy hatalmas sas fészkel az égig érő fa ágai között, vagy a sas fiókáit megmentő hőst magát hozza fel egy hatalmas griffmadár az alvilágból a föld felszínére, a fa tövéhez, ahonnan kalandos útjára elindult. Mindezeket a motívumokat egyes kutatók összefüggésbe hozzák az alsó, ill. a felső világba tett sámánutazás (SÁMÁNMITOLÓGIA) képzetkörével.

Az eget elérő hatalmas fa, egyes elképzelések szerint, oszlopként tartja a világra sátorszerűen boruló égboltot (vagy üstnek is képzelték az eget), amely néhol lyukas, s ettől vannak a csillagok. Az égnek felettünk hét vagy kilenc rétege van, s ezek a rétegek megfeleltethetők az égig érő fa ágainak, amelyeknek száma ugyanennyi. A fa ágai közé képzelték el a Napot és a Holdat. Ez utóbbit a ráolvasásokban férfiként említik ("új Hold, új Király..."), míg a Napot az istenanya megszemélyesítőjének tartják, tehát a női principiummal azonosítják ("napba öltözött asszony").

A Naphoz fűződő népi vallási gyakorlat egy hajdani Nap-tisztelet feltehető emlékét őrzi. Vannak fontos adatok, amelyek szerint egyes népcsoportok archaikus folklórjában (pl. a moldovai csángóknál és a kunoknál) megtalálták a reggeli napköszöntő imákat és gesztusokat. A gyimesi csángók körében egy korábban nem ismert mitologikus alak (Babba Mária) feltehetően a keresztény Mária-kultusz és egy korábbi pogány női istenség szinkretizmusából keletkezett mitologikus lény.

A Holdnak elsősorban a népi gyógyításban volt szerepe, bizonyos esetekben a ráolvasások mágikus erejét vélték erősíteni azáltal, hogy holdvilágnál végezték a cselekvést. A holdfoltokról azt tartották, hogy Szent Dávid hegedül és Cicelle táncol, de ismert egy másik (feltehetően pogány eredetű) magyarázat is: egy pásztor alakja látható a Holdon. A Tejútnak többféle elnevezése ismert a magyar néphitben: Szalmás út, Öreg Isten országútja, az Úristen vagy Jézus urunk országútja, azonkívül Csaba királyfi útja. Mindezek az elnevezések (általában csillagnevek) egykori mitologikus szüzsék kivonatát őrzik vagy őrizhetik. Ismert egy égitestfaló mitikus lény neve (MARKOLÁB) a magyar néphitben, ennek tulajdonítják a nap-, ill. holdfogyatkozást.

Az éggel, ahol a mennyország található, szemben áll a pokol, az alvilág, vagyis a világkép harmadik része. A menny (a szó eredete bizonytalan) a fényesség birodalma, valahol fenn, oda azoknak a lelke kerül, kik tisztességesen, emberségesen viselkedtek földi életük során. Ezzel szemben a pokol (szláv eredetű szó a magyarban) a sötétség birodalma, ahová a gonoszok jutnak. Feltehetően a keresztény tanításoknak és még régebbi dualisztikus elképzeléseknek az összeolvadása észlelhető a magyar néphitben. A pokol mélyen a föld alatt van, a föld alatti világ ugyanúgy többszintű, mint az égi rétegek ("a föld hét csínja").

A magyar másvilágképzetek érdekes kettősséget mutatnak (bár ebben sem egyedülálló a magyar mitológia), nevezetesen, hogy világosan megkülönböztethető az alvilág és a túlvilág oppozíciója. Míg az előbbit inkább a pokolra, az elkárhozottak lakhelyére értik, addig a túlvilág semlegesebb elnevezés, és valamiféle vízentúli világot jelöl, általában a halottak tartózkodási helyeként használva a szót. A világképben tehát megtalálható egy vertikális és egy horizontális oppozíciópár a földivilág- és másvilágképzetek szintjén.

A világképhez kapcsolódva kell szólni az emberi világ keletkezését megmagyarázó mondákról. Ezek nagyrészt a Bibliához kapcsolódó keresztény hagyomány köntösében maradtak ránk (lásd Nagy Ilona és Lammel Annamária gyűjtéseit). Ritka kivétel egy egész Eurázsiában ismert szüzsétöredék a föld teremtéséről, pontosabban a földnek a víz alól való felhozásáról (a teremtő segítője teszi ezt, aki lehet ördög, vagy mint az adott hiedelemmondában, LIDÉRC).

A magyar mitológia nem létező istenpanteonjának fő alakja a többféleképpen megnevezett teremtő, az ISTEN vagy az Úr (a leggyakoribb népi szóhasználatban az Úristen, de neve ismert az Öregisten, Jóisten, Atyaisten összetételben is). Ő a világ ura, a legfőbb irányító lény, aki kezében tartja az ember és minden élőlény sorsát, segítő és igazságos, de büntet is. Mindezek a tulajdonságok egy általános istenfogalom jellemzői lehetnek, legyen az pogány vagy keresztény eredetű. Mindenesetre érdekes, hogy nincs külön kultusza, noha van külön mondaköre, és maga a szó is inkább minőségjelző közszó (pl. istencsapása - utalás sorsirányító funkciójára). Az égben lakozik, ahonnan bizonyos mértékig passzívan figyeli a világ folyását, noha más mitológiákhoz hasonlóan neki tulajdonítják a főisteneket jellemző villámszóró funkciót (vö. "istennyila"=villámcsapás, MENNYKŐ).

Az istenek nevének eredetét nyelvészeink sem tudták megnyugtatóan megfejteni (egyes orosz kutatók a közelmúltban felvetették az ómagyar ise, "atya" és ótörök tengri, "isten, ég", vagy a hettita Istanu alakból kiinduló magyarázás lehetőségét - Helimszkij-Ivanov).

Az istennel együtt vesz részt a teremtés munkájában az ÖRDÖG, mint a mitológiák demiurgosza, tőle származnak az embereknek kellemetlenséget okozó lények (pl. a légy, a tetű, a bolha és más hasonlók). Lakhelye a pokol, az ő birodalma a föld mélyén található, ahová az elkárhozott lelkek kerülnek. A köznyelvi használatban mindenfajta gonosz megtestesítőjének tartják (már a 16. sz.-tól vannak erre adatok - Bornemissza Péter). A főistenhez és ellenfeléhez világosan szemben álló tulajdonságpárok rendelhetők (isten=fenn, jó, világos; ördög=lenn, gonosz, sötét). A szovjet kutatók - Erliket, az alsó világ urát tekintik a magyar ördöghöz hasonlónak.

Az észak-eurázsiai népek mitológiáiban a legtöbb esetben a férfinemhez tartozó és szemben álló főistenpárhoz nők is kapcsolódtak, de legalább egy istennő. A magyarok istenének nincs felesége, de egy talányos elnevezés mégis arra utal, hogy valamikor lehetett a rendszerben egy fontos funkciókat beteljesítő, nagy tiszteletnek örvendő istenanya, a BOLDOGASSZONY vagy Boldoganya. A néphitnek ez az alakja feltehetően a honfoglalás előtti és a keresztény képzetek szinkretizmusának az eredménye, vagyis a szülést segítő, életadó istenasszony összevethető az obi-ugor Kaltes asszony, másfelől pedig a keresztény Mária mint istenanya alakjával, akinek állandó díszítőjelzője volt a "bildog, boldogságos". Az istennő neveiben az oszét eredetű asszony szó és az anya is azt jelzi, hogy valakinek a felesége, asszonya, vagyis hogy volt férje, s ez pozitív tulajdonságaiból következően nem lehetett más, mint a férfi főisten.

A magyar néphit természetfeletti lényeinek csoportját összevetve pl. a szlávok, latinok vagy a burjátok istenrendszereivel, azt találjuk, hogy más népek csoportokat, családokat alkotnak - nem így a magyarban. (Véleményünk szerint ez nem a romlás vagy felejtés eredménye, hanem fontos tipológiai jellemző!)

A magyar néphit, noha nem olyan mértékben, mint más finnugor népeké, a természetet szellemlényekkel népesíti be. Így pl. az erdő titokzatos alakok lakhelye, de ezek nem gazdái a természetnek, és nem is istenszerűek, inkább egyszerűen csak ijesztői az arra járó embereknek. Vidékenként változó nevük is megmutatja, hogy nem tartoznak a pogány kori mitológia alaprétegéhez: vadöreg (szőrrel borított testű, vad tekintetű öregember), vadleány (meztelenül jár, hosszú haja és körme van), erdei leány, éneklő kisasszony (a székelyföldi magyarok körében).

Az ún. "természeti szellemek" (Pócs Éva megnevezése) másik csoportját a vízilények alkotják. A férfi "víziember" a nagyobb folyók, tavak vagy mocsarak vizeinek lakója, és veszélyes az emberekre, mert lehúzza őket a víz alá (alakja talán összevethető más finnugor népek vízilényeivel, VIT-KAN; VEGY-AVA). A női vízilények neve sellő, akiket szép és ifjú leány alakjában képzeltek el; a vízben élnek, haltestük van deréktól lefelé.

Az időjárás változásait a mitologikus tudat gyakorta egy-egy istenség közvetlen beavatkozásának tekintette, s a különféle jelenségeket (szél, eső) külön-külön személyesítette meg (pl. a lengyel Pogoda vagy a görög Zephürosz). A magyar néphitben csak igen kevés adatot találunk idevonatkozóan. Ilyen mégis a SZÉLANYA, akit öregasszony alakjában képzeltek el; a szeleket őrzi, kiengedi egy barlangból. A népmesékben a világfa ágai között tanyázik. "Időjárásdémonnak" tekinti újabban a kutatás a SÁRKÁNY alakját, amely a népmeséknek és a hiedelemmondáknak gyakori szereplője, mint a hős ellenfele, ill. segítője. Megjelenési formája (hét-, kilenc-, tizenkét fejű) nem különbözik más népek sárkányalakjától. Érdekes viszont, hogy maga a szó ótörök eredetű átvétel a magyar nyelvben.

Van a magyar néphitben néhány olyan terminus, amely többféle démonikus lény megnevezésére alkalmas: a szellem, a lélek és a kísértet. Szellemnek neveztek mindenfajta testetlen mitikus lényt. Az elnevezés mitopoétikai mélyrétegeiben a szélszerűnek elképzelt mitikus lények csoportja húzódhat meg. Ehhez hasonló típusú a lélegzet jelentésű szavak csoportjából származó lélek terminus, melyet elsősorban a megholtak testét elhagyó megfoghatatlan szubsztancia jelölésére használtak. A finnugor népek több lélekképzetet ismertek, a többi között egy olyat, amelyik elhagyhatja az ember testét akkor, amikor alszik vagy amikor révületbe esik (vö. ört, URT a volgai finnugor népeknél). A moldvai csángók körében szintén feljegyeztek olyan hiedelemmondákat, amelyek az embert dongó alakjában elhagyó lélekről szólnak.

A kutatás pszeudomitikus lényeknek tekinti a néphitnek azokat az alakjait, amelyeknek csak a nevét ismerjük, de pontos megjelenési formájukat nem, ill. a különböző elbeszélések nagyon is eltérő leírást adnak róluk. Ilyenek a "fiktív" betegségdémonok: a fene, a guta, a nyavalya, amelyek többnyire fenyegető, rosszat kívánó szólások formájában maradtak fenn a mitopoétikai tudatban a mai folklór elemeiként.

Ismert a néphitben néhány ijesztő lény, melyeknek alakja nehezen körülírható, nevük is csak egy közszó (pl. ilyen a kísértet és a halál), de van olyan mint a LIDÉRC, amely többféle alakban is megjelenhet, és ezekről az alakváltozatokról gazdag hiedelemmondai anyag tudósít. A lidérc az "ördögszerető" egyik típusa a magyar néphitben, de a hozzá fűződő hiedelmek gazdag választéka azt mutatja, hogy alakjában sokféle mitikus motívum keveredik (a többi között tüzes farkú repülő csillag, bolygó lidércfény, kísértet, hazajáró halott, gazdagságot hozó lény). A lidérc nevének eredete és etimológiája ismeretlen, mint ahogy a legtöbb magyar gyermekijesztő szónak sem ismerjük az eredetét. Van a magyar néphitben egy meglehetősen népes hiedelemlény-csoport, amelynek egyetlen funkciója az egészen kicsi gyermekek ijesztése, ha túlságosan hangosak, helytelenül viselkednek vagy nem akarnak aludni. Leggyakoribb neveik: bubus, mumus, bankus, bönkös, böbös, kankus, kunkos, kankas, kókus, mókár, mánkus, mumák, mummu, mammó, hemmes, mankuj, vankuj. Lényegében ezeknek a lényeknek csak a nevük ismeretes, amelyet egy rövid, ijesztő értelmű mondatban használnak: "Elvisz a ...!" - "Jön a ...!" Megjelenésükről, alakjukról semmit se tud a néphit, annak ellenére, hogy az egész magyar nyelvterületre kiterjedt igen alapos gyűjtés áll rendelkezésünkre. A több ezer adatból kiviláglik, hogy az egyes ijesztő szavak használata csak egy bizonyos, jól körülhatárolható néprajzi csoporthoz kötődik (pl. a kókó a palócok körében, a kókus csak Szabolcs-Szatmárban, a mókár és a bankus pedig csak a kunok lakta vidéken használatos). Noha gyermeknyelvi kifejezésről van szó, a hangalaki változatok nagy száma és az országos elterjedtség egy valamikori (erős negatív tulajdonságokkal bíró) mitológiai lény emlékét sejtetik. Különösen a bubus-, mumus-, mummuszerű fonetikai alakok, valamint a rézfaszú bagoly és a vasorrú bába nevű alakok összehasonlító mitológiai vizsgálata hozhat érdekes eredményeket.

A népmesei, ill. mondaszövegekben szintén megjelennek különféle pszeudomitikus alakok, ezeket szokták általában a mitológiai rendszerek alsóbb szintjein elhelyezni. A magyarban ilyen a MANÓ, a TÖRPÉK, az ÓRIÁS, TÜNDÉR-ek és a BOSZORKÁNY. Az első két alak alacsony növésű, de roppant erős, hosszú hajú és szakállú, furfangos lény, és társukkal, az óriással együtt csak a népmesékben szerepelnek. Ez utóbbiak távol, valahol a világ peremén, hegyek között élnek, míg a törpék és manók az erdőben vagy a föld alatt, ezzel kapcsolatos kincsőrző funkciójuk.

A mitológia alsó szintjeinek lényei lakhelyüket tekintve kívül élnek az emberi világ kultúrkörén, a természeti környezet (erdők, barlangok, hegyek, tavak, lápok, vizek) adja életterük keretét. A nőnemű lények közül a legismertebbek a tündérek, akiket jó szándékú és csábosan szépséges lénynek rajzolnak népmeséink és mondáink. Jellegzetes, hogy palotáik a víz alatti, örök boldogságot árasztó birodalomban vannak. A név etimológiáját nem derítette ki biztosan a nyelvtudomány, de hasonló mitológiai névadásra ismerünk példát, amikor maga a közszó jelentése jelzi az alak legfőbb tulajdonságát (ez esetben a tündöklés, ragyogás, elbűvölés jelentéskörét).

Míg a tündér a mitológia alsó szintjének szép, fiatal vízben lakozó lénye, negatív tulajdonságokkal felruházott ellenpárjának minden bizonnyal a BÁBA tekinthető, melynek alakját meséink csúnya, rosszakaratú öregasszonynak rajzolják.

A mitológiai rendszer részének tekinthető a történeti epikus hagyomány rendkívüli hőseinek csoportja, akikről sok esetben azt sem lehet egészen pontosan tudni, hogy valóban éltek-e, s hogy valóban velük történtek-e meg azok a csodás és alig hihető események. Ilyen mitikus elemekkel átszőtt hagyomány kapcsolódik a nagy erejű Botond vitézhez, Lehel kürtjéhez, Szent László király küzdelméhez (ez utóbbit középkori templomfreskók őrizték meg napjainkig), de Toldi Miklós alakjához is. A szájhagyomány nemzetségalapító ősei mitikus hősökké lesznek az idők folyamán, és beépülnek a nép tudatába. A mítosz a történelem kezdeteiről mesél, a történelmi hősök pedig lassan mitikus alakokká lesznek (pl. Mátyás király) a múló időben. A közösség számára az a fontos ebben a folyamatban, hogy azonosítani tudja magát a mitikus történelem (vagy a történelmi mítosz) hőseivel, identitáserősítő funkciója van minden rekonstruált vagy igaznak vélt mitológiai rendszernek.

SAMANIZMUS

A lélekhitnek az a változata, amely szerint vannak természetfeletti lények, akik a közönséges halandókat már születésük előtt arra választják ki, hogy emberfeletti képességű személyekké, sámánokká legyenek. Ezek már azzá születtek, ami abban nyilvánul meg, hogy a mindennapi emberekhez viszonyítva bizonyos jelekkel, éspedig a normálisnál több csonttal (pl. foggal, fogsorral, hat ujjal) jönnek a világra. Tehát nem az lehet sámán aki akar, mert nem a sámán kap szellemeket, hanem a természetfeletti lények választják ki őt, még megszületése előtt. A kiválasztott serdülő korában, a nemi érettség beálltának időszakában váratlanul heveny idegbajba esik, mi hisztérikus rohamokkal, ájulásokkal, látomásokkal és más hasonló jelenségekkel jár együtt, ami néha heteken keresztül kínozza, és ugyanilyen váratlanul - az egyik roham idején vagy álmában - megjelenik az őt kiválasztó szellem, és bejelenti választását. A sámánképesség elnyeréséhez múlhatatlanul szükséges a hívás. Általános, hogy a felszólított nem akarja elvállalni a hivatást. A kiválasztó szellem azonban ígérgetésekkel csábítja, ha így sem ér célt, kínozza a kiválasztottat. Ez az ún. "sámánbetegség" hónapokon, esetleg éveken át gyötri, vagyis mindaddig, amíg el nem fogadja a kényszerű hivatást. Sok hagyomány szól arról, hogy a jelölt inkább halálra kínoztatta magát, de nem fogadta el a sámánságot. Ha a jelölt engedett a kényszernek és sámán lett, akkor huzamos ideig aludt egyfolytában (három, hét, vagy háromszor három napig). A huzamos alvás idején a szellemek a jelöltet feldarabolják, és átszámolják a csontjait, tehát ellenőrzik, valóban rendelkezik-e a "felesleges csonttal". Ha igen, sámánná vált. Némely népnél (pl. mongolok, madzsutungúzok) még fel is avatják a sámánt: bemutatják a természetfeletti lényeknek: jelképesen felmászik az "égig érő fára", vagy az azt jelképező hágcsóra (világfa). A jelölt - aki lehet férfi vagy nő - ezzel sámán lett. Feladatát a természetfeletti lényekkel való tetszés szerinti és közvetlen érintkezés alapján éri el. Vagyis a sámán akkor teremtheti meg azokkal a kapcsolatot, amikor az számára szükséges és nem kell valami médiumszerű közvetítőt közbeiktatnia. A természetfeletti lényekkel kétféle módon érintkezhet: vagy azok költöznek belé, vagy a sámán megy a birodalmukba. Ilyen módon teljesítheti feladatait, vagyis megtudhat térben és időben távoli dolgokat, ill. gyógyíthat. A sámánszertartás szinte színházi dráma. A szertartás helyéül szolgáló sátor a színház: a tűz körül tér, ahol a szellemnek idézése folyik, a színpad; a sámán énekével láttatja, teremti meg a színfalakat; a színész - a sámán - nemcsak díszletező, hanem táncos, sőt zenekar is: nemcsak a dob verése szolgáltatja a zenét, hanem a rajta és a sámánköpenyen levő fémfüggők, csengők megfelelő ütemű rázása is. A sámánszertartás minden drámánál magával ragadóbb, mert a néző ezt a cselekményt nemcsak látja, hallja, de mélyen hiszi is. - A sámán sajátos viseletben végzi ezt a szertartást. Az öltözet rendszerint állatot jelképez, vagy agancsos vagy szárnyas állatot. Ennek megfelelően a fejviseletet agancsok vagy tollak, a lábbelit pedig hasított paták vagy karmok díszítik. Az utóbbi esetben a köpenyujjakról csüngő sűrű szövetszalagok a szárnyakat jelzik. Van olyan nép, ahol a köpenyt emberi testrészek jelképei fedik. Nemcsak a csontokat ábrázolják így, hanem pl. az emlőt, a fejviselet homlokszalagján az arc egyes részeit is. - A fenti ismérvek kizárólag a szibériai népek samanizmusát jellemzik. Van olyan vélemény, hogy régen az európai népek is ismerték az afrikai és az amerikai őslakókra pedig ma is jellemző. Ezeknél a népeknél azonban a medicin man varázslóvá válása lényegében más: hiányzik a samanizmust jellemző kiválasztottság és kényszer mozzanata: a varázsló ui. maga akar és lehet azzá. - A magyarok kereszténység előtti hite a samanizmus volt. A samanizmus a bronzkorban - a sziklarajzok alapján - már kimutatható.

TÁLTOS

A magyar népi hitvilág természetfeletti erejű személye, aki a természetfeletti lények rendelése következtében lett táltossá. Ez már születéskor megnyilvánult, mert jellel jött a világra. Ez a jel a fölösszámú csontban mutatkozott meg, mert a táltos foggal, ill. tíznél több ujjal született. Már gyermekkorban eltért viselkedése az átlagtól: igen sokáig szopott, kevés szavú, csendes magaviseletű, szótlan, zárkózott, félrevonuló, sőt néha búskomor volt, de korához mérten rendkívül erős. A hetedik év jelentős volt az életében, addig ellophatták a fogát és akkor nem lett táltos képessége, vagy akkor eltűnt a szülői háztól, mert elvitték a táltosok, tehát táltossá lett. Néhol vizsgát kellett még tennie: Hajdú-Biharban fa "ágát-bogát", Nagyszalontán létrát kellett megmásznia. Sajátos volt a tápláléka: tejen, másodsorban tojáson élt. Mindent tudott, jövendölt, megmondta, hol van kincs a földben, jégesőt, vihart okozott és oszlatott, testét nem fogta golyó. Jellemző tevékenysége a viaskodás: a táltosok kerekek (vas és tüzes kerék), különböző színű lángok (kék és vörös), ellentétes színű csődörök (szürke és pej), leginkább pedig bikák (fekete, füstös és fehér szőke) alakjában viaskodtak. A viaskodás célja az időjárás eligazítása, jóra vagy rosszra fordítása. Előre tudták, hogy hol, mikor, milyen alakban és kivel kell megvívniuk. A táltosképzet a magyarság etnikus sajátossága és a pogány magyar hitvilág, ill. a samanizmus emléke.

---

MAGYAR MESE ÉS MONDAVILÁG

A CSODASZARVAS

Hol volt, hol nem volt, messze keleten volt, volt egy híres, hatalmas fejedelem. Tudom, hallottátok hírét, nevét: Nimród volt a neve. Ennek előtte sok ezer esztendővel élt ez a Nimród, de híre fennmaradt. Mert Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két dali szép vitéznek, akinek maradványai a hunok és magyarok.

Tudjátok-e, miről volt híres Nimród fejedelem? Arról, hogy abban az időben, de még azelőtt is, de még azután is, nem volt emberfia, aki úgy értse és szeresse a vadászatot, mint ő. Így hallottam én a nagyapámtól, a nagyapám is a nagyapjától. Reggel, ha fölkelt, s eligazgatta országának mindenféle dolgát, nyakába vette a nyilát, fölkapott a paripájára, vágtatott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben, hegyeken-völgyeken, árkon-bokron keresztül, s lóhátról lőtte le a repülő madarat. Amely madárra ő ráfogta a nyilát, nem énekelt, nem röpült az többé.

Nimród egymagában szeretett vadászni, de amint a fiai egy kicsit fölcseperedtek, vitte ezeket is magával. Különösen a két idősebb: Hunor és Magyar mindég ott nyargaltak az oldalán, s próbálgatták ők is röptében lelőni a madarakat.

Hej, volt nagy örömben Nimród, mikor látta, hogy apja fia mind a kettő: Hunor is, Magyar is. Nagy ritkán, ha elhibáztak egy-egy madarat, s mondta is Nimród magában nemegyszer: még különb vadászok lesznek ezek a fiúk, ha embernyi emberré nevelkedtek.

Örült ezen az öreg Nimród: hadd legyenek különbek a fiai, mint ő. Hadd menjen hírük hetedhét országon is túl.

Telt-múlt az idő, Hunor és Magyar nagy, erős legényekké, deli szép vitézekké cseperedtek, hogy Nimródnak, ha rájuk tekintett, nevetett mind a két szeme a nagy szívbéli örömtől.

Gondolta magában Nimród: "na, ezeket a fiúkat már a maguk szárnyára is ereszthetem". Hadd lakjanak külön sátorban, akkor menjenek vadászni, amikor kedvük tartja, s ott járjanak, ahová a szívük húzza. Mondta is a fiainak:

- Édes gyermekeim, én már öreg ember vagyok, nem vihetlek mindig vadászatra, amikor nektek tetszenék, lakjatok ezentúl külön sátorban. Adok annyi földet, annyi erdőt, annyi lovat, ökröt s mindenféle jószágot, hogy élhettek gond nélkül, s ha majd behunyom a szememet, tiétek lesz az ország: osszátok meg a földjét, gondját egymás közt becsületesen.

Megköszönték a fiúk édesapjuk nagy jóakaratát, másnap kiköltözködének a szülői sátorból, s egy szép lankás dombnak a tetején, egymástól nem messze, két sátrat üttetének fel, s ottan megtelepedének cselédjeikkel.

Eleinte csak a sátraktól nem messze jártak vadászni, de később mind messzibb, messzibb elkalandozának. Hanem azért estére mindig hazakerekedtek, aztán beszóltak az édesapjukhoz, elmesélték: hol, merre jártak, hány vadat lőttek, hányat hibáztak el. De egy este, mikor éppen a lobogó tűz körül ültek, s falatoztak, megszólalt Hunor, és azt mondá az öccsének:

- Te, Magyar, egyet mondok, kettő lesz belőle.

- Mondjad, Hunor bátyám, én örömest hallgatom, mert tőled még mindig csak jót hallottam.

- Az a mondandóm, Magyar öcsém, hogy holnap reggel induljunk hosszabb útra. Nézzük meg, mi van az országunk határán túl! Hátha ott még több a vad? Nagyobbak a folyók, s több a hal? Nézzük meg!

- Már régen forgatom én is ezt a fejemben - mondá Magyar -, csak ajangottam elémondani. Itt már ismerünk minden bokrot, erdőnek, mezőnek minden zegét-zugát, talán azt is tudjuk, hány bölény, medve, szarvas, hány sas, sólyom s egyéb madár van az erdeinkben.

- No, azt könnyen számon tarthatjuk, mert erősen fogyatkoznak a vadak. Ami igaz, igaz: az édesapánk sok vadat lelőtt, de még mink is.

Megegyeztek, hogy pitymallatkor indulnak, mégpedig nyugat felé. Magukkal visznek ötven-ötven legényt, a legerősebbeket, a legbátrabbakat, s vissza se jőnek, míg a hó le nem szakad.

Pitymallatkor csakugyan fölkerekedtek, s útközben vadászgatván, mentek, mendegéltek elébb, elébb. Ahol az éjszaka meglepte őket, ott szállást vertek, megháltak, s reggel ismét továbbmentek.

Már rég túl voltak az országuk határán, s minél tovább mentek, annál jobban tetszett erdő-mező. Szemmel be nem lephető, végtelen nagy rónaságon vitt keresztül útjuk, s közbe-közbe rengeteg erdőségekbe jutottak, melyek tele voltak vadakkal.

Hej ez kellett nekik! Itt aztán volt mire vadászni. Szerették volna, ha most itt volna az édesapjuk is, mi tenger vad van itt. Bizonyosan kedvet kapna megint a vadászatra. Meg is sokallották már, annyi volt a vad. Bölénybikák, szarvasok, őzek ott legelésztek a tisztásokon, nem bántották. Jobban esett, ha egy-egy vadat külön vehettek üldözőbe. Az után elcsatangoltak reggeltől estélig.

Hanem egyszer láttak aztán egy olyan vadat, amilyet még soha. Egy szarvas volt, amilyen csodaszépet még emberi szem nem látott. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva, s lebegett a feje fölött, mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott, mint a fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengő nádszál, a lába vékony, s szaladván nem látszott érinteni a földet.

- Nézd, öcsém, Magyar, csodaszép egy szarvas! - kiáltott Hunor.

- Csodaszép, csodaszép! - kiáltott Magyar is. - Még nem láttam ehhez hasonlatost.

- Utána!

Szaladott a csodaszép szarvas, mint a sebes szélvész, utána Hunor és Magyar s velük száz deli legény. Tisztásról sűrűbe, sűrűből tisztásra, hegyeken föl, vizeken keresztül. Hol eltűnt, hol felbukkant a csodaszép szarvas: csalta, csalogatta Hunort s Magyart.

Habba keveredtek a vitézek paripái, mind lassúbb, lassúbb lett a vágtatásuk, de Hunor és Magyar nem hagyták félbe az üldözést. Biztatták lovukat: szaladj, szaladj, édes lovam!

Reggeltől alkonyatig űzték a csodaszép szarvast. El akarták fogni elevenen, hogy hazavigyék édesapjuknak. Mert az idegen földön sem feledték az édes jó apát... De hiába. Leszállt a nap, alkonyodott, s a csodaszép szarvas eltűnt az ingoványos helyen, a sűrű nádas rejtekében. Ide már nem követhették: ott vesznének mindannyian. Bizonyosan ott veszett a csodaszép szarvas is.

De ha a csodaszép szarvast meg sem is foghatták, elvezette őket ez olyan szép földre, amilyet még nem láttak. Egy szépséges szép sziget volt ez, körös-körül, ameddig a szemük elért, erdők és folyóvizek. Övig gázoltak a fűben, virágban. Nagy terebélyes fák adtak pompás gyümölcsöt és enyhe árnyékot. A vizeknek színén kicsiny és nagy halaknak ezrei úszkáltak, s játszadoztak a nap verőfényében.

- Be szeretnék itt maradni örökre! - mondá Hunor áradozó szívvel. - Hát te, öcsém, Magyar?

- Én is, bátyám, én is!

- De vajon mit szól majd az édesapánk?

- Az igaz. Holnap visszamegyünk, s tanácsát kérjük.

Másnap csakugyan felszedelőzködtek, s indultak vissza az édesapjuk országába. Visszatérőben csak annyi vadat ejtettek el, amennyire szükségük volt ebédre, vacsorára. Hét nap és hét éjjel tartott az útjok. Csak most látták, hogy milyen messze elkalandoztak hazulról. Az öreg Nimród sátrában feküdt, mikor beléptek. Szomorú volt, nagyon szomorú. Gyönge hangon kérdezte:

- Hol voltatok? Kétszer hét napja s éje, hogy nem láttalak. Pedig érzem, hogy nem soká élek.

Mondá Hunor:

- Bocsáss meg, édes jó apám, vadászkedvünk messze vitt. De lásd, visszajöttünk elmondani, hogy találtunk egy szép, nagyon szép országot, ahol megtelepedni nagy kedvünk volna mindkettőnknek.

- S az én országom nem kell tinéktek? - kérdé Nimród bánatosan.

- Apám - szólt most Magyar -, van neked rajtunk kívül még több fiad is, hadd legyen ez az ország az övék. Add ránk áldásodat, s ereszd szabadjára két idősebb fiadat.

Nimród szeme könnyel telék meg, s remegő hangon szólt:

- Jertek hát, térdeljetek elém, hadd teszem fejetekre reszkető kezemet.

Letérdeltek a fiúk, s az öreg megáldá.

- Eredjetek, az Isten vezéreljen! Áldás, szerencse kísérjen, amerre jártok!

Ezt mondá Nimród, s homlokon csókolá Hunort és Magyart. Még egyszer megpihent rajtuk tekintete, aztán behunyta szemét, s Hunor és Magyar karjai közt nemes lelkét kilehelé.

Meghalt Nimród, fiai eltemették nagy pompával. Hunor és Magyar a temetés után útra keltek, s testvéreiknek hagyván az országot, mentek, mendegéltek ama csodaszép sziget felé.

Hét nap s hét éjjel tartott az út most is, s mikor megérkeztek, leborultak a földre, s hálát rebegtek az Istennek, áldották a csodaszarvast, mely e gyönyörű vidékre csalta, csalogatta őket.

Már több napja voltak a szép szigeten, s csodálkoztak, hogy a maguk emberein kívül más embert nem látnak. Azt mondta Hunor:

- Öcsém, nézzünk széjjel, hátha találunk valami lelkes állatra is!

- Jól van bátyám, menjünk.

Fölkerekedtek a száz vitézzel, s sokáig kalandoztak, csatangoltak a nagy rónaságon.

Hát egyszer mit látnak! Szemük-szájuk elállott a nagy csodálkozástól. Egy nagy csapat leány, egyik szebb a másnál, ott táncolt karikába-körbe egy csörgedező forrásnak a tövén. Szépen összefogództak, lehettek százan, ha nem többen, s úgy keringtek körbe, közepén pedig két leány lejtett, de olyan szép mind a kettő, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem.

Hunor és Magyar összenéztek, a többi vitézek sem különben; nem szóltak semmit, de azért tudták, hogy egyet gondolnak mind. Egyszeriben közrefogták a táncoló leányokat, ki-ki egy leányt fölkapott a nyergébe, s azzal - uzsgyi neki, vesd el magad! - elvágtattak sebes szélnél sebesebben.

Hunor és Magyar azt a két leányt kapták föl nyergükbe, akik a kör közepén táncoltak. Mikor a sátrukhoz értek, ott szép gyöngén leemelték a leányokat a nyeregből, és bevitték a sátrukba.

Aközben magukhoz tértek a leányok is. Reszkettek a félelemtől, de Hunor és Magyar olyan szép szavakkal engesztelték, vigasztalták, hogy lassankint nekibátorodtak, s nem is bánták, hogy elrabolta őket ez a két deli szép fiú. De a többi leány sem bánta.

Hunor és Magyar csak most tudták meg, hogy az a két leány, akit ők elraboltak: az alánok fejedelmének, Dulnak a leánya. Annál jobb! Fejedelmi vérből való feleségük lesz hát. De a lányok is örültek, mikor megtudták, hogy a világhíres Nimród fiai veszik őket feleségül.

Mondta Hunor az ő párjának:

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket!

Mondta Magyar is az ő választottjának:

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket!

Visszamondták a lányok is ezt szóról szóra.

Ez volt az esküjök.

Még aznap nagy lakodalmat laktak. Egyszerre volt a lakodalma Hunornak és Magyarnak s száz vitézüknek.

Az Isten megáldotta frigyüket, s szaporodtak ivadékról ivadékra. Idők múltán már nem volt elég a szép sziget Hunor és Magyar nemzetségének.

Tovább kellett vándorolniok.

Új hazát, nagyobbat kellett keresniök, annyira elszaporodtak hunok és magyarok.

Merre mentek, hová jutottak, elmondom nektek később.

AZ ÉGIG ÉRŐ FA

Volt, ahol volt, nem tudom, merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy öreg király, s annak egy igen-igen szép leánya. Bezzeg volt is kérője a királykisasszonynak, de mennyi! A világ minden tájékáról jöttek az öreg király udvarába dali királyfiak, mindenféle hecke-ficki hercegek, de a királykisasszonynak egy sem tetszett. Azt mondta valamennyinek, hogy ő, míg a világ világ lesz, férjhez nem megy, el nem hagyja az ő édes apjaurát. Az öreg király örült is, búsult is ezen a beszéden. Örült, mert erősen szerette egyetlen leányát; búsult, mert elgondolta, hogy ha meghal, árván marad ez a gyenge virágszál, s az a sok haragos királyfi még elveszi tőle az országot. Mondta is sokszor a leányának:

- Gondold meg jól a dolgot, édes leányom! Mi lesz veled, ha én meghalok?

A királykisasszony nem szólt ilyenkor semmit, csak kiment a virágoskertbe, amilyen szépséges kert nem volt a világon. Ott sírdogált, kesergett magában: "Istenem, Istenem, hogy hagyjam itt ezeket a szép virágokat!"

De nem csak a virágokat sajnálta a királykisasszony. Volt a kert kellős közepén egy fa - hiszitek, nem hiszitek -, éppen az égig ért. Ő bizony nem megy férjhez, mert szentül tudja, hogy ilyen kert s ilyen fa kerek e világon nincs!

- Ne félj, ne félj, kis kertecském, ne félj, ne félj, égig érő fám, nem hagylak el soha az életben! - mondotta a királykisasszony.

Haj, kerekedék nagy, erős fergeteg, ahogy ezt mondá, felkapta, megforgatta, s úgy fölrepítette a magas levegőégbe, hogy híre-pora sem maradt a kertben. Nem búcsúzhatott el szegény feje sem az apjától, sem a virágoskertjétől. Egy szempillantás múlva elpusztult a fergeteg, sütött a nap nagy hevesen, s amennyi virág volt a kertben, mind lekajladt, elhervadott, mintha forró-meleg vízzel leöntötték volna. Lemegy az öreg király a kertbe, látja a rettentő nagy pusztulást, kiabálja a leányát:

- Hol vagy, leányom, hol vagy?! - de kiabálhatott, a királykisasszony nem felelt.

Összeszaladtak az udvarbéliek, keresték, tűvé tették a kertnek, az udvarnak, a palotának minden zegét-zugát, de sehol nem találták.

- Bizonyosan elrabolták - mondá egyik-másik.

- Talán bizony a föld nyelte el! - találgatták az emberek.

Sírt az öreg király, mint egy kicsi gyermek, majd megszakadt a szíve a nagy, erős bánattól. Kerestette, kurrentáltatta az egész országban, még azon túl is, egyetlen leányát s fele királyságát ígérte annak, aki visszahozza. De azt ugyan kereshették, meg nem találták.

Na, telt-múlt az idő. Egyszer a király azt látja álmában, hogy leányát, mikor az a nagy fergeteg volt, a forgószél felkapta, felvitte az égig érő fára, ottan is a kilencfejű sárkány várába. Ha meg nem szabadítják, a sárkány még feleségül veszi.

Még csak ez volt az igazi búbánat. Mert az égig érő fának - csak tudjátok meg - akkora levelei voltak, hogy mindenikben elfért egy ország. Hát aztán ki tudná azt megmondani, hogy melyik levélen van a kilencfejű sárkány vára!

Mindegy, na. Megint kihirdették, hogy a királykisasszonyt az égig érő fára vitte a forgószél, ott van a kilencfejű sárkány várában, s aki onnét lehozza, annak adja a király a lányát s fele királyságát, holta után az egészet!

Hiszen csak ki kellett ezt hirdetni, jöttek a királyfiak, hercegek, grófok, bárók s minden nemzetségbéli vitézek, csak úgy nyüzsögtek az udvarban. Jöttek bizony, de lefittyent orral el is mentek, mert a fának még a közepéig sem tudtak felmászni: nagy szégyenkezéssel visszafordultak. Volt az udvarban egy kis kondásfiú, aki sokszor látta föl s lemászni a cifra gúnyás vitézeket.

- Istenem - sóhajtott a fiú -, ha megengedné a király, én is szerencsét próbálnék!

Ahogy ezt mondá, csak hozzá dörgölődzik egy kis malacka, s azt mondja neki:

- Hallod-e, te kondásfiú! Te mindig jó voltál hozzám, mostan meghálálom. Menj a királyhoz, s jelentsed, hogy te fölmászol az égig érő fára, s le is hozod a királykisasszonyt. Hanem kívánd tőle, hogy elébb ölesse meg a csonka szarvú bivalyt, s csináltasson bőréből hét pár bocskort s hét rend gúnyát! Te aztán addig menj fölfelé, míg a hét pár bocskor s hét pár gúnya le nem szakad rólad. Akkor érsz egy elényúló ághoz, azon menj végig, lépj rá az első levélre: azon van a kilencfejű sárkány vára. Egyebet nem mondok, a többi a te dolgod.

A kis malac hirtelen bévegyült a csorda közé, egy szót sem szólt többet, azt is lassan mondta. A kondásfiú pedig gondolta magában: egy életem, egy halálom, Isten neki, megpróbálom, s ment egyenesen a király elé. Köszönt illendőképpen s elmondá mit akar.

Hej, csak hallottátok volna, mekkorát kacagott a király! A szívét facsarta a nagy búbánat s keserűség, de mégsem tudá megállani a kacagást.

- Mit mondasz te, emberizink, te?! - kérdezte a kondásfiútól, mintha nem jól hallotta volna, amit az előbb mondott.

- Én azt, fenséges királyom, életem, halálom kezébe ajánlom, hogy felmászok az égig érő fára, s vissza nem jövök királykisasszony nélkül.

Ott ült a király mellett az udvari bolond is. Kérdi tőle a király:

- No, te bolond, hát te mit szólsz ehhez a bolond beszédhez?

- Azt - mondá a bolond -, hogy fogadd fel ezt a macskabékát vicebolondnak.

De már erre megmérgelődött a kondásfiú. Azt mondta a királynak:

- Felséges királyom, ne hallgasson a bolondra, mert bolond likból bolond szél fú. Ölesse le a csonka szarvú bivalyt, csináltasson nekem hét pár bocskort s hét rend gúnyát, s húzassa a fejemet karóba, ha a királykisasszony nélkül visszatérek!

"Hm, - gondolá a király -, ez már mégsem tréfabeszéd!" Azt mondta hát a kondásfiúnak:

- Jól van, fiam János, úgy lesz, ahogy kívánod, de azt megmondom, úgy essél le a fáról, hogy törjék is ki a nyakad, mert különben a hóhérral töretem ki.

János megköszönte a király jókívánságát, s ahogy kész volt a hét pár bocskor s hét rend gúnya, egy nagyot fohászkodott, kicsi baltáját belevágta a fába, nekilódult a nyelénél fogvást, azután feljebb vágta baltáját, s egy szempillantás múlva úgy elveszett a rengeteg nagy levelek közt, hogy emberi szem nem látta többet.

Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást mászott, kapaszkodott, rugaszkodott, hol itt lógott, hol ott lógott, míg a hetedik pár bocskor s a hetedik rend gúnya is le nem szakadt róla. Ekkor - éppen ahogy a malacka elémondotta - egy végtelen hosszú eléhajló ághoz ért. De az az ág olyan vékony volt, mint a karom, még annál is vékonyabb. Nem sokat gondolkozott: hasra feküdt, s úgy csúszott elébb, elébb. Hajladozott az ág erre, hajladozott arra - hej, ha letörik! -, ízzé-porrá törik minden csontikája!

"János, János, térülj vissza!" - mondogatta magában, de ezt csak úgy mondta, ő bizony nem térül vissza, ha már eddig eljött. Ahol, ni! Már itt is van az ágnak az első levele, éppen csak egy jó ugrásra tőle. Nekifohászkodott, behunyta a szemét - szervusz, világ! -, ráugrott a falevélre, hogy csak elterült rajta, mint egy kecskebéka. No, csakhogy itt van!

Bezzeg elállt szeme-szája, mikor széjjelnézett. Hát itt éppen olyan ország van, amilyen odale. Volt itt minden: erdő, mező, falu, város, patak, folyó, tenger, csak embert nem látott, de akkorát sem, mint egy ütés tapló.

Ment, mendegélt János erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken által, s a hetedik napon egy gyémántpalotához ért. No, hanem ilyen palotát sem látott még. Kakassarkon forgott, hétezer ablaka, s hétezer garádicsa volt. De olyan sebesen forgott, mint a forgószél, még annál is sebesebben. Mire egy garádicsra rá akart lépni, már a más oldalon forgott az, s ha nekiszökött, úgy visszaesett, hogy döngött a föld alatta.

- Úgy-é - rikkantott János nagy mérgesen -, nekem is van eszem, hé! - Fogta a baltáját, hirtelen belevágta egy garádicsba, s annál fogvást szépen fölsétált a gyémántpalotába.

Hát a királykisasszony már messziről szaladt elébe nagy lelkendezéssel.

- Jaj, édes kicsi Jánoskám, hogy jövél ide, ahol a madár sem jár?!

Mondá János:

- Azt bizony ne kérdezgesse a kisasszony, hanem jöjjön velem az édesapjához!

- Jézus Mária, Szent József! Ki se ejtsd többet a szájadon, mert ha meghallja a kilencfejű sárkány, vége az életünknek.

Jött is a sárkány egyszeribe, szakadt a láng mind a kilenc szájából. Kérdi a királykisasszonyt:

- Hát ez az emberizink mit keres itt?

- Ó, lelkem, sárkányom - könyörgött a királykisasszony -, ne bántsd ezt a fiút! Az én kicsi inasom volt, s feljött utánam, hogy engem szolgáljon.

- Jól van, jól - morrogott a sárkány -, meghagyom az életét, de majd én is adok neki dolgot, hadd látom, fele kár-e vagy egész, amit eszik.

Volt a sárkány istállójában egy girhes-görhes, sánta ló, s a sárkány azt parancsolta Jánosnak, hogy csak kúrálja ezt a lovat, de úgy kúrálja, hogy ha valamit kér tőle, mindég egyebet adjon neki, máskülönben az életével játszik.

"Hiszen ez könnyű dolog!" - gondolta János, s mindjárt ment az istállóba. Na, még ilyen lovat sem látott, amióta a világon van. Csak a csontja meg a bőre volt, s a lábára sem tudott állani, feküdt a hídláson, s nyögött szegény pára, nyögött keservesen. Jánoska sarjút tett elébe, de rá se nézett. Zabot vitt neki, az sem kellett. Biztatta jó szóval:

- Egyél te szegény pára, egyél! - de egy szál sarjú, egy szem zab nem sok, annyit sem evett.

Egyszer csak megszólal a ló:

- Látom, hogy jó szíved van, te fiú, de hiába kínálsz engem sarjúval, zabbal, ez nem nekem való. Égő parázs az én abrakom, de a gazdám nem ad. Azt akarja, hogy megdögöljek, mert csak én tudom a titkát: hogy s mint lehetne őt elpusztítani.

- Hát mit adjak? - kérdezte Jánoska.

- Égő parazsat, fiam, de sokat.

- Igen, de a sárkány azt mondta, hogy mindig mást adjak, mint amit kívánsz.

- No bizony, ha mást adsz, nem is viszed haza a királykisasszonyt. - mondotta a ló.

Egyéb sem kellett Jánoskának. De már akkor ad ő mindent, amit a ló kíván. Mondta is a lónak:

- Na, te szegény pára, kívánj akármit, megteszem!

Mondá a ló:

- Csak azt kívánom, hogy vasárnap, mikor a sárkány a kisasszonnyal templomba megy, te maradj itthon, a favágón gyújtsd meg a kazlat, a többit csak bízd rám.

Alig várta János, hogy templomba menjenek, meggyújtotta a kazlat, s mikor leégett, vitt a lónak egy lapát parazsat. Még meg sem szusszant, mind egy falásig megette, s abban a minutában lábra is állott. Ment egyenesen az udvarra, s ott azt a temérdek sok parazsat megette, de úgy, hogy még a hamut sem hagyta meg. Jánoskának a szeme-szája elállott a

Oldal: SÁMÁNOK ÉS TÁLTOSOK
DARSAN: BETEKINTÉS - © 2008 - 2024 - darsan.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat